Elszökik a gyerek otthonról

Elszökik a gyerek otthonról?

A szülők számára az egyik legdrámaibb dolog, amikor a gyerek nem megy haza, rövidebb hosszabb ideig távol marad vagy egyenesen elszökik otthonról.

A kommunikáció kudarca

Sok-sok szülő átélte már azt a pillanatot amikor úgy gondolta, hogy valami váratlan esemény történt és nincs normális magyarázat arra, hogy miért nincs még otthon a gyerek.

Amikor a gyerek szándékosan nem megy haza, azt egyesek a gyermeknevelés kudarcának tartják, míg mások a gyereket okolják érte. Ritkán ítélhető meg a helyzet ennyire egyértelműen.

Az minden szülőnek és pedagógusnak nyilvánvaló, hogy elég kétségbeesett cselekedet, ha a gyerek nem talált jobb megoldást egy helyzet kezelésére, mint azt, hogy nem megy haza. Az ilyen helyzetek között nagy a különbség aszerint, hogy a gyerek távol maradásának mi a közvetlen kiváltó oka és aszerint is, hogy a megelőző hosszabb időszakban mi történt a családban, a gyerek baráti körében és az iskolában.

Nem foglalkozunk most azokkal a helyzetekkel, amikor éppen csak valamilyen valamilyen átmeneti technikai nehézség miatt nem sikerül kapcsolatot teremteni a gyerekkel: lemerült a telefonja, nem tudta felhívni anyát vagy apát, valahogyan elkerülték egymást egy megbeszélt helyen, vagy ilyesmi. Nem, nem erről van szó. Ezt kiheverik hamar.

A dráma akkor kezdődik, amikor pontosan tudható, hogy a gyerek szándékosan nincsen otthon vagy a megbeszélt helyen. Ez jobban felzaklat olyan szülőket, akikkel ilyen még nem fordult elő, míg más szülők, akik megszokták, hogy a gyerek néha szembefeszül az ő akaratukkal, jobban bírják az ilyesmit. Ettől még a szülőnek van oka aggodalomra a gyerekért, ha az hosszabb ideje eltűnt.

A családi élet minőségét és így a szülő gyermek viszonyt is jellemzi a család tagjai közötti kommunikáció minősége és mennyisége.

Ami a szívüket nyomja

A helyzet forrása nem mindig a család, de a gyerek iskolai életében vagy a baráti körében felmerülő nehézségei leginkább akkor nehezedhetnek rá, ha a gyerek kevés megértésre számíthat otthon. Ekkor ugyanis nincs egy végső menedék, egy családtag, akivel megbeszélheti a dolgot.

A gyerek akkor menekül el akár otthonról, akár az iskolából, ha kilátástalannak ítélheti meg a helyzetet. Mit jelent a kilátástalanság? Azt, hogy van egy nagy probléma, amire nem talál megoldást, és amiben segítséget sem talál egy szülő, nagyszülő vagy pedagógus személyében.
A gyerekkel szembeni túl magas elvárások könnyen okoznak ilyen helyzetet. Például a tanulásban túl magasra tett mérce. A szülő még olyat is mondhat, hogy „Haza ne gyere nekem még egy egyessel!”

A gyerekek nem egyformák. Van akit hidegen hat a tanulási kudarc, viszont sokkal érzékenyebb a szerelmi csalódásra. Optimális, ha van a családban valaki, aki anélkül képes meghallgatni a gyerek gondjait, hogy utána hibáztatni kezdené őt. A gyerekek elég jól tudják, hogy mit rontottak el. Ha elmesélik ezt egy felnőttnek, akkor nem arra vágynak, hogy még le is hordják őket ezért.

Mire vágynak attól, akit bizalmukba fogadnak, s akinek elmondják mi nyomja a szívüket?

Megértésre, esetleg vigasztalásra szorulnak, legfőképpen pedig arra, hogy segítsenek számukra visszanyerni valamilyen jövőképet, ami felé elmozdulhatnak abból a reménytelen helyzetből.

A kulcs a reménytelenség

A gyerekek szándékos távolmaradása mögött majdnem mindig megtalálható a kudarc és a szégyen. Volt valamilyen elvárás vagy követelmény, aminek nem tudott megfelelni.

Más esetben a gyerek által elkövetett csínytevést találhatjuk annak a történetnek az elején, amikor végül meglóg otthonról.

Ez utóbbi esetben a tett és a következményektől való félelem együtt olyan erősnek tűnhet, hogy nem tud a szerettei szemébe nézni. Ilyenkor előfordulhat, hogy sem a szülő, sem a pedagógus nem a megfelelő személy arra, hogy megoszthassa vele a „történetet”.

A gyerek ilyen helyzetben nem érzi úgy, hogy van megoldás, kiút a helyzetből. Ha valami káros vagy visszafordíthatatlan dolgot tett, az elég lehet számára ahhoz, hogy ne akarjon előkerülni.

Valószínű, hogy ezekben az esetekben nem jár számára dicséret, de azt észre kell venni, hogy ha nem ment haza, vagy nem akart hazamenni, akkor valamilyen mértékben már látja a felelősségét vagy felelőtlenségét – attól függően, hogy honnan nézzük. Ilyenkor felesleges dolog leszidni! Már tudja, hogy mit tett rosszul. Akár pontosan azért menekülhet el otthonról, mert korábban már tapasztalta, hogy még ha be is ismeri, és meg is bánja azt, amit tett, még akkor is hosszú leszúrással, kevésbé barátságos családban pedig esetleg még veréssel is szembe kellene néznie.

Az ilyen helyzet lényege a reménytelenség, de a megoldást is e körül kell keresni. Valakire szüksége van, aki nem növeli körülötte a drámát, hanem inkább lehetővé teszi számára, hogy valahogyan jóvátegye, ami történt. Ez csökkenti majd a lelkifurdalását. Amikor van, személy, aki megbocsáthat neki és van elképzelés arra, hogyan tegyen jóvá egy szégyenteljes cselekvést, akkor lesz reménye és nem kell már elbujdosnia.

Ehhez kell némi hidegvér és bölcsesség a segítségére igyekvő felnőtt részéről.

A dráma régebben tart, mint gondolják

Ritka, hogy a gyerek szándékosan döntsön úgy, hogy soha nem is akar hazamenni, ha azonban mégis úgy érzi, nincs más megoldás, akkor már jóval a döntés komoly mértékben sérült a kommunikáció közte és a szülő között.

Amikor már olyan mértékben sérült a kommunikáció gyerek és szülő, gyerek és pedagógus vagy gyerek és gyerek között, hogy a gyerek többé már nem bízik abban, hogy a történtek helyrehozhatók lennének, akkor könnyen juthat arra az elhatározásra, hogy elmegy otthonról, illetve nem megy haza.

Az esetek többségében az ilyesmit nem gondolják véglegesnek, hanem inkább csak megpróbálják megleckéztetni a szülőket, mert nagyon is tudják, hogy aggódni fognak értük.

Akár otthonról, akár az iskolából szökik el a gyerek, meglógása előtt általában régóta csökkent már a megértés abban a közegben, ahonnan hirtelen távozik. Nehéz egy megszökött gyereket hazavinni, ha tudja, hogy csak még nagyobb „balhé” várja otthon.

Senki sem gondolja, hogy ha a gyerek meglógásának oka valami csínytevés, akkor azért dicséret járna. Azonban azzal megelőzhetők a gyerek-szökések, hogy amikor belát egy hibát, akkor nem korholják a végtelenségig, hanem csak megengedik neki, hogy jóvá tegye, helyrehozza, amit elkövetett. Néha az a konkrét dolog nem helyrehozható, de valamilyen módon kárpótlást nyújthat érte a gyerek.

Jól tesszük, ha nem utasítjuk vissza a gyerek őszinte megbánását és elképzelését a dolgok helyrehozatalára.

Mit mondjunk, hogy hazajöjjön?

Sokféle gyakorlatias tanácsot adtak már arra a helyzetre, amikor a gyerek meglóg otthonról. Ezek a megoldások inkább arról szólnak, mit tegyünk, hogy előkerüljön. Van aki azt mondja, hogy várjuk meg, hátha mégis jelentkezik a gyerek, és felveszi a kapcsolatot a szülővel. Ez működhet, ha biztosak vagyunk abban, hogy nincs veszélyben a gyerek, hanem csak dacos és meghúzta magát valamelyik barátjánál.

Van olyan helyzet, amikor a rendőrséghez kell fordulni, ha annyira lehetetlennek tűnik, hogy előkerüljön, vagy veszélyesnek látszik a helyzet. Az ilyen kétségbeesett helyzetekben szinte mindenkinek van elképzelése, hogy hová kell fordulni, és ezeknek a gyakorlatias lépéseknek tényleg van létjogosultságuk.

Pedagógiai szempontból a lényeges kérdés az, hogy amikor kapcsolatba tudunk kerülni vele, akkor mit mondjunk a gyereknek, hogy hazajöjjön?

A szülők sokféleképpen reagálnak az ilyen helyzetekben, gyakran azonban a következő megy végbe: a szülő először dühös lesz, hogy „hol a csudában van már megint ez a gyerek”, azután el fogja egy kis félelem, vajon nem esett-e baja, végül akár könyörgőre is foghatja a dolgot, hogy „bárcsak előkerülne már valahogy” az ő kislánya vagy kisfia. Persze előfordulnak más reakciók is, nem minden szülő megy át pontosan ezeken a lépcsőkön, azonban ezek gyakoriak, és mint jellemző megnyilvánulások érdemesek az említésre.

A leghaszontalanabb és legkevésbé célravezető reakció a teljes kétségbeesés, és ezt követően a cselekvés teljes hiánya lenne. Ennek ellenkezője a felelősségteljes aktivitás a gyerek érdekében.

Kétféle jellemző szülői próbálkozás van, amiben van némi aktivitás, mégis általában kudarchoz vezet. Az egyik a fenyegetés, a másik a könyörgés. Ezek egyike sem megoldás. A fenyegetés csak olaj a tűzre, a konfliktus növelése. Csak növeli a gyerek ellenállását. A könyörgés pedig ritkán ér célt, mert nem hordozza magában a konfliktus megoldásának reményét.

Természetesen nagy különbségek adódnak abból, hogy konkrétan miért is lógott meg a gyerek.

Az a szülő, aki korábban is jó viszonyban volt a gyerekével, viszonylag könnyen hazahívhatja őt egy ilyen helyzetben. Ha nem ez a helyzet, akkor apa vagy anya akkor is mondhatja még a gyereknek telefonban, hogy „gyere haza, mert végül is nincs olyan dolog, amit közösen ne tudnánk megoldani”.

Ha a gyerek éppen azt nem szeretné, hogy „közösen oldjanak meg valamit”, akkor biztosíthatjuk őt arról, hogy kérdezgetjük majd, ha nem akarja.

Ha végül semmiképpen sem jön haza, akkor még mindig gondoskodhatunk arról, hogy legalább biztonságban legyen. Ekkor mondhatunk olyasmit, hogy „legalább akkor aludj ma nagymamánál”, vagy ha tinédzserről van szó, akkor aludjon például a legjobb barátjánál.

A hazahívás egy lényeges eleme, hogy ne mi, szülők akarjunk fontosak lenni, ne várjuk el a gyerektől, hogy igazat adjon nekünk. A további hibáztatás csak olaj lenne a tűzre. A gyerek a fontos. Ezt nem kell valami különleges módon érzékeltetni vele, mert a gyerekeknek jó az „antennájuk”, maguktól érezik, amikor amikor ez igaz.

Elszökik a gyerek? – Megelőzés!

A legfontosabb az, hogyan előzzünk meg olyan helyzetet, amikor a gyerek már kilátástalannak ítél meg mindent, és nem szeretne többé hazamenni. A megelőzés lényege, hogy lelkileg se szorítsuk sarokba, hanem hagyjunk neki és magunknak valami visszautat bármilyen helyzetben.

Ne állítsuk őt olyan választás elé, amiből semmiképpen sem tud jól kijönni, amiben nincs menekülési útvonala, vagy amiben az egyetlen menekülési útvonal az lenne, hogy teljesen vissza kell vonulnia és lelép. Ha arra kényszerítik, hogy ellentmondjon saját elképzéseinek, hogy teljesen feladjon mindent, amit addig gondolt, akkor ezen a ponton túl nem lesz már maradásra, úgy érzi majd, hogy semmilyen megértés nem jöhet létre, és bárhol jobb lesz számára, mint otthon, mint a szülő mellett.

A szülők néha mondanak olyasmit gyermekünknek, hogy „ne feszítsd túl a húrt”. Ezt úgy értik, hogy a gyerek ne menjen el odáig, amikor a szülőnek valami rendkívüli intézkedést kell hoznia, amin általában valamilyen büntetést értenek. Ilyet a szülő szinte sosem hall a gyerektől, pedig ugyanez a titka annak, hogy a gyerek ne menjen el otthonról. Tehát jó, ha a szülő se feszíti túl a húrt, hanem lehetőséget ad a gyereknek arra, hogy ne kelljen teljesen megadnia vagy akár megtagadnia magát, hanem legyen lehetősége valamilyen megegyezésre apával és anyával. Néha az is elég, ha kettejük közül legalább egyikükkel szót tud érteni.

A szülő beavatkozásának határai

A szülő néha jól teszi, amikor használja élettapasztalatát, amikor a gyerek olyasmit szeretne csinálni, ami végzetes lehet. Természetes, hogy szeretné megkímélni a gyerekét a kudarcoktól, de ne felejtsük el, hogy a gyerek élete nem a szülő élete. A gyerek nem látja feltétlenül, hogy egy bizonyos úton kudarc felé halad. Valószínűleg meglepő tanács, de néha, kisebb dolgokban meg kell engedni neki, hogy kudarc érje azon az úton, amelyet eltervezett, még akkor is, ha mi, mint szülők tudjuk, ez fog bekövetkezni. Ha ugyanis a szülő mindenbe beleszól, akkor végül semmibe sem lesz beleszólása és nem tanul meg helyesen dönteni.

Jelentéktelenebb helyzetekbe ne avatkozzunk be, úgysem kímélhetjük meg őt mindentől. Amikor pedig fennáll az esélye, hogy a gyereket apróbb kudarc, hátrány éri, akkor jelezhetjük finoman, hogy mi várható, de végül hagyjuk, hadd cselekedjen úgy, ahogyan eltervezte, mert ha apró dolgokba nem szólunk bele állandóan, akkor abban a pár valóban komoly helyzetben, amikor szükség lenne a szülői beavatkozásra, könnyebben elfogad majd tanácsot, és nem fogja azt mondani, hogy te mindenben rémeket látsz.

Engedjük meg neki, hogy megbánást tanúsítson, ha valami rosszat tett. Az őszinteséget ne büntessük.

A meglógás megelőzésének másik módja, hogy ne avatkozzunk mindenben az életébe. Természetes, hogy vigyázunk a gyerekek testi épségére, de nem igaz, hogy csak kudarcaiból tanul az ember, és ahogyan mi is megéltünk kudarcokat és eljutottunk a felnőttkorig, úgy ők is át tudnak élni bizonyos mennyiségű kudarcot, tanulnak is a hibákból.

Ha nem szólunk bele mindenbe, akkor a szavunk értékes marad, amikor tényleg közbe kell avatkoznunk, s amikor azt mondjuk, hogy „nem szoktalak megakadályozni abban, hogy valamit így vagy úgy tégy, de most nagyon fontos vagy hallgass rám”, akkor a gyerek valószínűleg sokkal komolyabban veszi majd a szavunkat. Ebben az esetben nem látja majd úgy, hogy „már megint csak meg akarjuk akadályozni” abban, hogy szíve vágya szerint alakuljanak a dolgok.

Miért is probléma számára, ha megakadályozzuk valamiben? Azért, mert akkor úgy gondolja, hogy mi képezünk akadályt valamilyen célja megvalósulása előtt. Márpedig hogyha akadályokat gördítünk a céljai megvalósítása elé, akkor azzal azt akadályozzuk meg, hogy boldog legyen, hiszen célok felé haladni, és a cél elérése boldogság.

Hozzászólás

Maradjunk kapcsolatban

Gyermeknevelés - Közösségi Média

Kategória