Ne mondd a gyerekednek, hogy rossz!

Ne mondd a gyerekednek, hogy rossz!

A jó pedagógiai érzékkel megáldott tanítók és tanárok tudják, hogy nem létezik rossz gyerek, ha pedig rossz viselkedésű gyerekkel találkoznak, akkor keresik ennek az okát.

Rossz gyerek vagy!

Néhány szülőtől azonban akár még egy boltban is hallunk olyat, hogy azt mondja a kisfiának vagy kislányának, hogy „Rossz vagy!” A szülő valójában csak a gyerek viselkedését szeretné így minősíteni, de nem azt mondja a gyereknek, hogy „ez nem jó viselkedés”, hanem azt, hogy „rossz vagy”, akkor egészen mást ér el, mint amit szeretne.

A szülő talán együttműködőbb gyereket szeretne. Talán szeretné, hogy a gyerek ne szóljon állandóan közbe, amikor mással beszél. Talán csak le akarja szoktatni arról, hogy a boltban minden általa elérhető árut levesz a polcról. A szülők nem egyformák abban, hogy milyen viselkedést tartanak elfogadhatónak, és amit simán eltűr az egyik, az lehet túl sok a másik számára.

A szülőnek többféle szempontja, több tapasztalata van arról, hogy mások milyen viselkedést várnak el egy annyi éves gyerektől, mint az ő fia vagy a lánya. Saját magának is lehet valamilyen elvárása, de akármiért is van ellenére a gyerek viselkedése, jól teszi, ha nem a gyereket minősíti, hanem legfeljebb a cselekvést, a tettet.

Miért ne mondjuk a gyereknek, hogy ő rossz?

Ha a szülő vagy a tanár a tettet, cselekvést vagy annak eredményét kifogásolja, akkor a gyereknek van módja helyrehozni a dolgot. Ha valamit rosszul csinált, akkor tudja vagy megkérdezheti, hogyan kell azt helyesen csinálni. Amikor azonban a felnőtt közvetlenül a gyerekre vonatkoztat ilyen negatív állítást, akkor a gyerek azzal az állítással legtöbbször nem tud mit kezdeni.

Eleinte egy gyerek nem érzi úgy, hogy ő rossz lenne. Talán hibázik néha, esetleg még szándékosan is csinál valami bosszantót, de nem érzi, hogy ő maga rossz lenne. Ha azt mondják neki, hogy „rossz vagy”, akkor azt végleges megállapításnak foghatja fel. Ez ellen nem tehet semmit, így aztán meg is adhatja magát ennek a róla kialakított képnek.

A gyerek mindaddig, amíg le nem szoktatják róla, szeret együttműködni a felnőttekkel, és megfelelni nekik. Mi történik ezért vele, ha azt mondják neki, hogy ő rossz?

Ha már „elfogadta”, vagy kénytelen volt „elfogadni” azt a nézőpontot, hogy rossz, akkor megpróbál majd ennek megfelelően viselkedni.

Ha tehát rossznak látják, akkor igyekszik majd igazodik a szülő vagy pedagógus által említett, róla kialakított képnek. A gyerek tehát még ebben az esetben is megpróbál megfelelni a körülötte lévő felnőttek elvárásinak.

Van jobb megoldás

A tettek minősítésénél is van jobb megoldás. Ha se a gyereket magát, se a tettét nem minősítjük rossznak, hanem inkább kérdezünk, s ilyen módon engedjük őt rájönni arra, mi volt a helytelen, akkor ezzel nem csak egy konkrét problémát sikerül megoldani, hanem saját igazságérzetét is növeljük.

Sokkal többet ér, ha a gyerek megbízhat a saját maga által alkotott értékelésben, mintha mi adjuk azt neki készen, mint egy konzervet. Az a gyerek, akinek a tetteit túl gyakran mások minősítették valamilyennek gyerekkorában, az eljuthat oda, hogy felnőttként sem bízhat meg a dolgok saját maga általi helyes megítélésében, tehát abban, ahogyan ő látja a dolgokat.

Rávezetéssel sokkal inkább építhetünk a gyerek együttműködésére, mint dorgálással vagy az ő személyére vonatkozó vaskos kijelentésekkel.
Mi az, ami még a rávezetésnél is fontosabb? Az, hogy gyakran dicsérjük őt, amikor valamit jól csinál, valami jót tett. Mert leginkább azt kapjuk majd tőle vissza, amire a hangsúlyt helyezzük. Ha az általa tett jó dolgokra helyezünk figyelmet, akkor jobb lesz a képessége arra, hogy eldöntse, mi helyes és mi helytelen.

Persze, hogy vannak szabályok, melyek szintén meghatározzák a helyes és helytelen közötti különbséget. Az ilyen szabályok ismerete nélkülözhetetlen minden ember számára. Ennél már csak az fontosabb, hogy kialakítsuk a gyerekben azt a biztonságot adó önbizalmat és érzést, hogy ő el tudja dönteni és aszerint cselekedni, hogy valami jó vagy rossz.

Rossznak születtünk volna?

A gyerekek nem születnek rossznak. Látott már valaki olyat, hogy egy gyerek minden külső hatás nélkül, egyszer csak gonoszan kezd vicsorítani másokra és szinte mindig kifejezetten rossz szándékkal van a környezete felé?

Nem arról beszélünk, hogy egy csecsemő nem ordít, ha túl sokáig nem evett, vagy nem ad más heves reakciót, ha már túl régóta nem tiszta a pelenkája. Neki beszéd híján ez a megoldása arra, hogy jelezze, valami nincs rendben.

Mi felnőttek azonban tudunk beszélni és nem kell túlreagálnunk amikor a gyerek elront vagy lever valamit. Később pedig, ahogyan múlnak a gyermekévek, még akkor is megkérdezhetjük, hogy „lett volna ennél jobb megoldás”, vagy „mi lett volna jobb, ha mi történt volna ehelyett?” Nem az a lényeg, hogy a gyerek hálás legyen azért, mert mi szépen beszéltünk vele még akkor is, ha valami csínytevésben vett részt. A lényeg az, hogy engedtük neki, hogy ő jöjjön rá, ő fogalmazza meg, hogy történhettek volna jobban a dolgok.

A felnőttnek ez a hozzáállása fejleszti a gyerek felelősségteljes viselkedését. Az ellenkezője, amikor rendszeresen „lehordják őt”, csökkenti az önbizalmát és azt, hogy megbízhat benne, hogy legtöbbször jól látja a dolgokat és helyesen dönt. Végül is mivel megy majd többre, ha felnő? Önállótlansággal vagy önállósággal?

Hozzászólás

Maradjunk kapcsolatban

Gyermeknevelés - Közösségi Média

Kategória