A cikk első részében eljutottunk a pedagógus kiégése folyamatának ismertetéséhez. Ha még nem olvasta, akkor az I. részt olvass először (ITT), különben nem lesz érthető ez a második.
Mit tehetünk pedagógusok kiégése ellen?
Szép-szép dolog egy képzeletbeli, ám nagyon is életszerű tanár kiégésének elemzése, de semmi értelme akkor, ha csak egy rossz helyzet indoklására futná belőle.
A fő kérdések egy pedagógus, egy iskolaigazgató, de egy jóérzésű szülő számára is ezek:
Hogyan előzhető meg a fiatal pedagógusok kiégése?
Hogyan segítsünk egy kiégett tanárnak?
A megoldások közül néhány a szemléletmódban rejlik, a többi gyakorlatias vagy begyakorlásra váró. Nézzük meg előbb azokat melyek a szemléletmód tárgyába tartoznak.
Nézőpont
Ennél azért gyakorlatiasabbak maradunk, de szinte minden filozófia boncolgatta már azt a kérdést, hogy mit ér egy egyén cselekvése, ha amúgy több milliárd más ember van a Földön. Ha a kiégés ellen dolgozunk, akkor a legfontosabb, hogy a fiatal pedagógus ezek közül felvegye azt a nézőpontot, hogy függetlenül attól, hogy egy vagyunk a milliárdból, mégis a saját nézőpontunkból elsődleges az, amit mi magunk tehetünk a környezetünkért vagy a tágabb világért. Az egyén felelősségi körét nem csökkenti az, hogy mások tesznek valamit, vagy nem tesznek.
A következő nézőpont ez a kérdés: Mit ér az, amit mi változtathatunk a tetteinkkel? Ebben a csapda az, hogy a tanár azt gondolhatja, hogy ő csak egy iskolára hat, egy osztályra hat, vagy csak néhány gyerekre. Az a lényeg, hogy azoknak a diákoknak, akiknek éppen az adott pedagógus adhat valamit, nincs ott más rajta kívül, aki ezt adja. Ő, mint tanár van ott ezen gyerekek számára, nem pedig másvalaki. Az ő munkája 100% fontosságú ezen, akár kis számú diák számára.
„Kevés gyerek, kevés változás, mit érek én …?” Ezek önmagunkat leértékelő és káros gondolatok. Nem tudjuk, hogy Einstein melyik „egyetlen” tanára mondott milyen apróságot, ami nélkül ő nem vált volna azzá, aki lett. Fordítva pedig: esetleg hiányozhatott egy tanító valami apró segítsége Napóleon oktatásából, ami miatt ma nem Európa felszabadítójaként, hanem bukott diktátor-tábornokként tekinthetünk rá, aki pedig a szabadság ígéretét hozó francia forradalomból indíthatta pályafutását.
A harmadik nézőpont a haladás, a szintek és a mennyiség kérdése, és az, hogy honnan hová juthatunk tanítványainkkal. Minden gyerek máshonnan indul, és saját határa van annak, hogy meddig emelkedhet egy pedagógus segítségével. Ezzel tisztában kell lennünk a pályánk elején is, és felesleges dolog telhetetlenséget támasztanunk magunkkal szemben. Előre tudnunk kell, hogy lesznek tehetséges diákjaink, akik semmit sem akarnak elérni, és lesznek képességben szerényebbek is, akik pedig megküzdenek minden haladásért.
Az világos, hogy van némi ellentmondás abban, hogy elvárják tőled, hogy egész osztályokat juttass el a tananyag végéig, miközben lesznek gyerekek, akik mindent elkövetnek azért, hogy velük kudarcot vallj. Találkozol majd mindenféle diákkal. Mint pedagógus, soha ne gondold, hogy valaki a te bosszantásodra született. Adj meg minden segítséget azoknak, akik elfogadják, próbáld meg felébreszteni azokat, akik nem túl aktívak, de megmozdíthatók. Valamennyi energiát elvisznek majd, akik csak cipeltetni szeretnék magukat, de ne hagyd, hogy rajtuk maradjon figyelmed nagy része, mert ez a többi gyerekkel szemben sem lenne igazságos.
A kiégés ellen az hat, ha sikerednek tekintesz minden, akármelyik tanítványoddal elért, akár kicsiny haladásodat is. Maximalista hozzáállással sokat veszít a tanár saját energiáiból, mert semmilyen siker nem lesz elég jó, semmivel nem érzi majd úgy, hogy elért vele egy célt vagy részcélt. A maximalizmus fűtőanyag a kiégéshez.
Azt jelenti ez, hogy fel kell adnunk azt, hogy tanárként nagy célokat érjünk el? Természetesen nem. Céljaink méretének kitűzése, megvalósíthatóságuk realitásai azonban megalapozzák azt, hogy mit élünk majd meg sikernek, és mit veszteségnek. Nagyon is érthető, ha vágyaink „csillagos ég” méretűek, de ne becsüljük alá, ha sikereink földi méretekben maradnak.
Ezt kérdezném bármely tanártól: „Volt olyan tanárod, akitől olyan apró vagy nagyobb értéket kaptál, amiért ma is hálás vagy, de sosem tudtad ezt elmondani, megköszönni neki?”
Majd ezt kérdezném: „Neked is lesznek ilyen tanítványaid, sokkal több, mint hinnéd, és nem fogod ezt tudni róluk, de azért eltölthetne ez téged egy jó érzéssel?”
Kiégés és gyakorlat
Nem maradunk egyedül annál, hogy milyen nézőpont felvétele segíti a tanárt kiégése megelőzésében. Nézzük a gyakorlati oldalt.
A kiégést csökkenti, ha lecsökkentjük a felborzolt érzelmekkel teli iskolai szituációk és vesztes kommunikációk számát. Egy kommunikációt nem azzal veszítünk el, hogy valamiben esetleg nincs igazunk, hanem azzal, hogy értelmünk helyett zaklatottsággal próbáljuk megoldani.
A tanár néha olyan otrombaságot hall diákjaitól, amire nem számít. Senki sem készíti fel őt a felsőoktatásban ezeknek a kommunikációknak a kezelésére. Emiatt a diák egy meghökkentő beszólására nem optimális választ ad, s a végén még a szülő kéri számon rajta, hogyan lehetett ilyen goromba, mint tanár. Ezért szüksége lenne minden tanárnak olyan kommunikációs gyakorlatok végzésére, melyek abban segítik őt, hogyan kezeljen váratlan megjegyzéseket. Ezelőtt pedig begyakorolná a kommunikáció alapvető elemeit.
El kellene jutnia egy olyan szintre, ahol saját érzelmei elfojtása nélkül, de azok kifejezésre juttatása nélkül kényelmesen érezhetné magát, akármit is mondanak neki egy iskolai szituációban. Ekkor lesz ugyanis képes nem feldúlt választ adni, és nem növelni tovább a mások által gerjesztett feszültséget egy nehéz helyzetben.
A megérdemelt dicséret a kiégés ellen hat, az igazságtalan, a munkát leértékelő minősítés gyorsítja a kiégést.
A nagyvilágból általában is hiányzik az, hogy gyakran megdicsérnék egymást, amikor valamit jól csinálnak. Amikor elérnek valami látványosat, akkor még csak-csak kapnak valami tapsot, de a hétköznapokból hiányoznak a mások tetteit elismerő gesztusok vagy szavak. A tanárnak is járnak ezek. Milyen más lenne az iskolai légkör, ha legalább a tanárok nem mulasztanának el szólni egy-egy jó szót egymáshoz, amikor észrevették, hogy a másik valamiben jó volt.
Ha valaki megtanul többségében dicsérni másokat, akkor szinte elzárja a kiégés fűtőanyagát az oxigéntől. Egy tantestület remekül begyakoroltatható erre egy-két nap alatt. Először viccesnek és gyerekes dolognak tartják majd, de egy erről szóló tréningben már a sok nevetés is felold valamennyit egy tantestület hosszan kialakult fáradt hangulatából. A végeredmény pedig az lesz, hogy a tanárok éles kritika helyett megtanulják finoman közölni, amivel nem értenek egyet, ugyanakkor képesekké válnak nagyobb számban és könnyen kifejezni elismerésüket munkatársaik és a gyerekek felé.
A Különböző társadalmak a tanártól más és más hozzáállást igényeltek a diákhoz. Ma kivel is dolgozik együtt a tanár? Olyan diákokkal, akik számára az internet világában szinte miden információ hozzáférhető, beleértve az ellentétes és számukra kiértékelhetetlen, akár hamis információkat is. Olyan diákokkal, akiknek a „közösségtelen” és a közösségi média a gyors boldogulást és hamis csillogást élteti. Ha a gyerek legalább a családjából nem hoz magával valami alapvető értékrendet, akkor nincs honnan merítenie a gyereknek. Marad az iskola.
Ha nem erőltetjük a gyereket, hanem enyhén emelni próbáljuk, akkor kisebb vagy nagyobb mértékben is elmozdulhat saját szintjétől felfelé. Te magad ne járulj hozzá a kiégéshez azzal, hogy a veled átellenes oldalra taszítasz olyan diákokat, akik jól reagálnak enyhe kommunikációdra.
A pedagógus kiégését jelentősen csökkenti, ha megtanul a gyerek hajlandóságának szintjéhez közel, azzal együtt dolgozni, éppen csak enyhén felette. Ebben az esetben a diák képes lehet a tanárral haladni és nem nevezi ki tanárát ellenfélnek. Olyan ez, mint gyengéden karon fogni valakit előre segítve. Az erőltetés viszont olyan, mintha tolnánk, vagy húznánk valaki. Akit erősen húznak vagy tolnak, az ellenáll.
Ha kialakítunk és megszokunk egy játszmát, amiben az egyik oldalon mi vagyunk, a másikon pedig a diák, akkor ez nem együttműködés. Az ilyen általános játszmák könnyen kialakulnak, ha félreértjük az arányokat: Talán van az osztályban három vagy öt diák, akik az óra felborításán dolgoznak, de ettől még ott van a többség, akik lehetnének egy oldalon a tanárral, csak észre kell venni, hogy őket másképp kell kezelni. Követnek téged, ha enyhe ráhatással vezeted, kíséred, és nem mulasztod el gyakran megdicsérni őket akár bármilyen kis sikerükért.
Utószó
A fentiek nem jelentik a „pedagógusok kiégése” téma teljes kibontását, hiszen annak körülbelül egy könyv méretű terjedelme lenne. A szándékom az volt, hogy szakszavak nélkül, érhetően írjak erről, de úgy, hogy a lényeget legalább érintsük.
Manapság már vannak néhányan, akik megcélozták a kiégett tanár rehabilitációjának témáját. Én a fókuszt a megelőzésre és a kiégés veszélyeinek csökkentésére helyeztem. A kiégést megelőző vagy csökkentő technikák közül csak néhányról írtam és hely hiányában ki sem bontottam részletesen. Talán majd lesz ennek a pedagógus kiégéséről egy harmadik rész, ahol még továbbmegyünk.
Ha pedagógusként figyelmesen elolvastad mindezeket, akkor találhattál benne néhány pontot, amivel nem értettél egyet. Az ember ilyenkor két dolgot tehet. Eldobja az egészet, vagy felismeri a számára hasznos dolgok mennyiségét és értékét. Ez azonban már a te dolgod.
szerző: Novák Ferenc
társ a nevelésben