Diákod viselkedése, család és iskola együttműködése

Diákod viselkedése, család és iskola együttműködése

Diákod viselkedése

Túlzó leegyszerűsítés lenne azt mondani, hogy a diákod viselkedése a családjának tükre, de valóban jelentős az, amit a gyerekek otthonról hoznak.

Túlzó leegyszerűsítés lenne azt mondani, hogy a diákod viselkedése a családjának tükre, mert más hatások is érik, bár valóban jelentős az, amit a gyerekek otthonról hoznak.

Ha semmilyen születési vagy később felmerülő testi rendellenesség nem befolyásolja egy gyerek viselkedését, akkor azt a családban tapasztalt mintán, más gyerekek példamutatásán, és a tanárok oktató, nevelő munkáján túl is számos más tényező befolyásolja még. Ezért még ha gyakori is, mégsem állíthatjuk, hogy egy gyerek negatív viselkedése mindenképpen közvetlenül a családból származik.

Tudás és példamutatás

Bármilyen környezet pontosan két tényezővel hat a gyerek viselkedésére. Az egyik a gyerek számára közvetlenül átadott információk az adott társadalomban elfogadott viselkedésről, a másik pedig a környezet példamutatása. Az elsőbe tartozik például az, amikor a felnőtt a „gyerek lelkére beszél”, tájékoztatja őt arról, hogy mi helyes és mi nem. Az utóbbi pedig pontosan az, amit a gyerek saját maga figyel meg a körülötte élő felnőttek és gyerekek viselkedéséről.

Mondhatjuk, hogy az első a tudás, a második a tapasztalat kategóriája. A gyerek könnyen összezavarodik, ha a kettő nincs párhuzamban egymással.

Mondhatja a szülő, hogy valami így és így helyes, ha ő maga sem tartja be az adott szabályt, s ezzel nem mutat jó példát. Ha szóban arról győzködi a gyereket, hogy nem szabad átmenni a gyalogátkelőhely piros jelzésénél, de közben saját maga többször is átmegy a piroson a gyerek jelenlétében, akkor miért gondolja, hogy gyermeke betartja majd ezt a szabályt?

Arányok

Azt gondolhatja a felnőtt, hogy a nevelési célzatú beszélgetés mennyiségével kompenzálhatja a személyes példamutatás hiányát, azonban ez legtöbbször téves elgondolás. Ennek az az oka, hogy a példamutatás sokkal, de sokkal erőteljesebb tényező, mint a helyesről és helytelenről szóban vagy írásban átadott oktatás. Elmondhatunk egy szabályt akár tízszer is egy gyereknek, és lerombolhatjuk ennek az ismeretnek az értékét egyetlen olyan alkalommal, amikor mi magunk szegjük meg a szabályt.

Nem ismert tudományos alapossággal felmért adat arra az arányra vonatkozóan, hogy mennyivel fontosabb a példamutatás, mint az írott és íratlan szabályok megismertetése, de akár tízszeres vagy még nagyobb ereje is lehet a környezetben fellelhető pozitív, a gyerek által megtapasztalható példáknak.

Bár nem ez a jellemző, de említsük meg, hogy ritkán, de találkozhatunk olyan diákkal is, akiknek olyan magas a saját magával szembeni etikai elvárása, hogy a körülötte negatív példákat mutató felnőttek hatására is csak az erősödik benne, hogy amikor felnő majd, akkor ő nem ilyen lesz.

Kinek a példája számít?

A gyermek folyamatosan szerzi tapasztalatait arról, hogy felnőttek vagy más gyerekek barátságosan viselkednek vagy barátságtalanul, betartanak szabályokat vagy sem. Miért van az, hogy bár nagyon sok rossz példát látnak, mégsem követik azokat feltétlenül?

Minél fontosabb egy felnőtt a gyerek számára, annál „ragadósabb” annak a viselkedése.

Ha tehát nagyon szeret valakit, mint ahogyan általában anyát vagy apát, akkor annak a példáját sokkal inkább követni fogja, mint azét, aki kevésbé fontos számára, akihez tehát nem kötik olyan erős pozitív érzelmek.

Ennek köszönhető az a „szerencse”, hogy attól még, hogy egy gyerek akár az utcán is sok idegennél tapasztalhatja azok visszataszító viselkedését, ettől ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy át is veszi azok mintáit. Amikor azonban ez a gyerek nincs jó kapcsolatban a saját szüleivel, akkor felértékelődnek a családon kívüli felnőttek viselkedésmintái.

Saját etikai szint

Sok tanár, aki már elég régen van a pályán, tapasztalt olyat, hogy ugyanabból a családból érkező két diákjának mennyire eltérő viselkedése. Vannak akik ezt egyszerűen csak az eltérő egyéniségeknek tudják be, és ebben nyilvánvalóan van is valami.

A gyerekek nem egyformák, sok mindenben különböznek társaiktól, így abban is, hogy mennyire könnyen tartanak be szabályokat, és abban is, hogy mennyire képesek helyesen megítélni, hogy mi helyes és mi nem.

Pedagógus Konferencia - Virágozz és Prosperálj Alapítvány

Úgy tűnik, hogy mindenki valamilyen rá jellemző etikai szinttel jön világra, ami persze emelhető és sajnos csökkenhet is.

Ezért két gyerek, akik ugyanabba a családba születtek, és így ugyanabban a környezeteben, értékrendben és hasonló szülői magatartás mellett nőnek fel, mégis teljesen eltérő viselkedést mutathatnak.

Te és a diákod viselkedése

A tanárok szinte élő céltáblák. Ha valamit jól csinálnak, azt mások nem feltétlen veszik észre, de ha valamit elrontanak, akkor könnyen mutogathatnak rájuk: „No lám, ő sem különb, mint más!”

Minél alacsonyabb szintű a családokban a gyerekről való gondoskodás -, s ezen nem csak táplálékot és fedelet értünk, hanem az időnek azt a mennyiségét is, amikor a szülő igazán gyermekének szánja magát -, annál fontosabbá válik a tanár személye. Annál inkább felértékelődik az, ahogyan diákjai őt látják reagálni a hétköznapi helyzetekben. Képes türelmes maradni? Lesz, aki ezt tanulja tőle. Könnyen idegessé válik? Nos, sajnos ezzel is követőkre talál majd.

Csalódhatott már annyiszor tanítványaiban egy tanár, hogy azt hiheti, nem számít mások számára, hogy mennyire példamutató saját magatartása. Ez az elképzelés könnyen kialakul hosszú időszakok negatív tapasztalataiból, azonban akkor is csak a kiégés egy mutatója.

Ha csak egy tanítványunk is amiatt marad jó úton, vagy amiatt változik előnyére, mert bár otthon nem ezt látta, de jó minta voltunk számára valamiben, akkor már megérte. Tudom, hogy ez egy idealista hozzáállás a példával való neveléshez, de az ideák nem feltétlen mondanak ellent a realitásnak, pontosabban: miért ne törekednénk arra, hogy megtörténtté változtassuk a tanári pálya elején még erőteljes pozitív elképzeléseinket.

A rossz példák „bajnoka”

A család, a rokonok, ismerősök, a tanárok és diáktársak viselkedése mellett sok más példa áll a gyerekek előtt „arra várva”, hogy kövessék azokat. A szórakoztató ipar mindent elkövet azért, hogy kellő figyelmet kapjon és ennek köszönhetően elég nagy profitot termeljen.

A média a figyelmet akár olyan áron is megszerzi, hogy aberrált mintákkal támadja az általános erkölcsöket, és rombolja le akár igen fiatal nézői önértékelését és etikáját. Léteznek „valóság-show”-k is, melyek hamis valóságot vetítenek, járhatatlan utakat kínálnak nézőiknek.

A szorgalom és kitartás értékeivel szemben teljesítmény nélküli gyors meggazdagodást ígérnek.

Az őrültséget mulatságosnak és követendőnek állítják be. A hűséggel szemben, a „könnyed” szerelmet állítják fókuszba.

A „nagyvilági laza és gyakran primitív példák” olyan mennyiségben bombázzák a gyerekeket, hogy komoly kihívás lehet számukra mindezekkel szemben a családból származó értékek és szüleik, tanáraik személyes jó példájának követése. Ez egyaránt komoly probléma szülők és tanárok számára, és a jelenség nagyban hozzájárul az iskolai agresszióhoz is.

Összefogás

Leszámítva a lelkes szülői munkaközösségeket és néhány iskolavezető körül kialakult, iskolájuk és a szülők együttműködéséért is elhivatott pedagógus csoportot, sajnos általában nem túl erős a kapcsolat az iskolák és a szülők között, pedig a családok és pedagógusok szorosabb együttműködése eredményezné a legjobb eredményeket a diákok fejlődésében, ideértve a viselkedésüket is.

Jó lenne, ha minél több szülő ismerné fel, hogy a pályának ugyanazon a térfelén kellene játszania a tanárral és a gyerekkel. Ha ezt olvasva most néhány szülő azt mondja, hogy ugyanez lenne elvárható a tanároktól, akkor valószínűleg nekik az a tapasztalatuk, hogy egy-két tanár nincs egy térfélen velük és a gyerekkel.

A szülő-gyermek-pedagógus “hármas” együttműködése mindenki örömére növelné a felnövekvő gyerek esélyeit, míg a széthúzás csökkenti tehetsége kibontakozását, és életerejét, valamint jövőbeni felnőttként való túlélésének minőségét.

Túl sokan és túl sokat várnak az iskolától. Ezt most én is tetézem. Mert bár való igaz, hogy a társadalom sok más résztvevőjétől, hivataloktól, szervezetektől, közéleti szereplőktől és még ki tudja kiktől és miktől elvárható lenne, hogy segítsenek közelíteni a családokat az iskolához, az a helyzet, hogy nem úgy tűnik, mintha lenne bármi más az iskolán kívül, ami hasonló eséllyel kezdeményezhetné a szorosabb kommunikációt a szülőkkel.

Igen, fennáll az esélye annak, hogy a szülők egy része, ahogyan eddig, úgy ezután sem mutat majd érdeklődést aziránt, hogy miként működhetne együtt az iskolával saját gyereke jövőjének érdekében. Azonban nem túl bonyolult az első lépés, ami a kommunikáció megalapozása, később pedig ennek türelmes kiszélesítése.

Szülők közelítése az iskolához

Ha már olyan elterjedt tudománnyá vált a világban az „értéktelen dolgok marketingje”, talán érdemes lenne használni a jó értelemben vett, iskolákra kidolgozott PR-t, és az ezúttal nem pénz-, hanem eredmény-orientált marketinget a családok és az iskolák közelítésére. Így még, ha egy lassú folyamat eredményeként is, de egyre több szülő, az osztályfőnökkel és más tanárokkal egyre bővülő együttműködésben erősítené az iskola oktató-nevelő hatását.

Addig is, amíg az adott iskolában ez létrejön, a legfontosabb, hogy aki közvetlen kapcsolatban áll egy diákkal, legyen az akár szülő, akár tanár, akár csak egy ismerős, saját személyes jó példájával legyen a gyerek szemében is követésre méltó.

Novák Ferenc
társ a nevelésben


Pedagógus Konferencia - Virágozz és Prosperálj Alapítvány

A szerzőről

Maradjunk kapcsolatban

Gyermeknevelés - Közösségi Média

Kategóriák