Mese, a gyermek univerzuma

3 hónappal ago Gyermeknevelés Szülő Gyerek Család Iskola 0

„Ne álmodozz már annyit!”, „Ez csak mese!”, „Szállj le a földre!”, s megannyi hasonló utasítás, amit hallottunk már szülőktől, vagy mondtunk és kaptunk ilyet magunk is.

Más az, amikor felnőttkorban mondanak nekünk ilyet, bár akkor is gyanítható, hogy ha „szót fogadunk” ennek, akkor kevesebb célunkat valósítjuk majd meg és általában is boldogtalanabbak leszünk. Fokozottan igaz ez azonban egy gyerekre. A gyerek szinte korlátok nélkül érkezik, túlzóan leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy szocializációja nem más, mint a korlátok megismerése és az azokhoz való alkalmazkodás. A szabályok megismerése és betartása persze tényleg fontos, hiszen ez az emberi együttműködés alapja. Azonban minden jelentős felfedezés mögött az állt, hogy valaki nem fogadta el, hogy a dolgok rögzítettek, megváltoztathatatlanok. Ha mindenki elfogadta volna, hogy a Föld lapos, senki sem vágott volna neki, hogy körbehajózza. Ugye kellett hozzá némi szabadság és merészség?

Közhely, hogy a gyerekek hatalmas képzelőerővel rendelkeznek. A mese kiváló terep ennek fenntartására és erősítésére. Nézzük meg azonban közelebbről a mesét, a történetet vagy nevezzük is akárhogyan.

 

A legjobb mese

A legjobb mese az lenne, amit a gyerek maga talál ki. A számára felolvasott mese még mindig sok lehetőséget kínál számára, hogy olyan képi megjelenést alkosson hozzá, amilyet csak szeretne. A mese kevésbé értékes, de vitathatatlanul uralkodó formája a mesefilm, ami már sokkal szűkebb teret enged a gyerek saját alkotó fantáziájának. Ettől ez még mind mese és nagy a jelentősége.

A kisgyerek sok szempontból nem rendelkezik olyan önmegvalósítási lehetőségekkel, amelyek a felnőttek számára adottak. A felnőtt jó esetben oda megy ahová akar, munkahelye van, baráti körét szabadon határozza meg. Ezért kiemelkedően fontos, hogy legalább képzeletben történhessenek olyan dolgok, melyeket ő határoz meg. Az még jobb, ha a valóságban is elegendő teret enged a felnőtt a gyerek számára, hogy ő is meghatározhassa a dolgok kimenetelét. Attól a gyerektől, akinek gyermekkorában mindig mások határozták meg a jelenét és holnapját, attól felnőtt korában sem várhatjuk, hogy felelősen döntés képes legyen a jelenéről és jövőjéről.

A mese ráadásul egy tágabb terep, nagyobb tér, mint ami „normálisan” az emberek rendelkezésére áll. A képzelet nem képzelgés. A képzelet a gyermek törekvése a határtalan lehetőségek felé. Persze sokan gondolják, hogy jobb idejében „felébreszteni” a gyereket, mert a sok álmodozásban még a végén talán összekeveri a valóságot az álomvilággal. Ez a keveredés hamarabb előfordul agresszív játékprogramok mértéktelen használatával, mint mesék olvasásával, írásával vagy mesemondással.

 

Alkotás és tanulás

Ráadásul a mese sokkal közelebb áll a művészethez, mint gondolnánk. Valódi alkotó tevékenység, amibe rengeteg esztétika szőhető. A legjobb mese az, amit maga a gyerek talál ki, de olyan meseírókban is gazdag a világ, akik gyönyörű és változatos fogalmazással írták meg történeteiket. Mások, hivatásos írók meséjének olvasása ráadásul úgy építi vagy javítja a gyerek helyesírását, hogy közben észre sem veszi, hogy ez egy tanulási folyamat.

A közös mesélés és meseolvasás egyszerű és hatékony eszköze a szeretetteljes szülő-gyermek viszony kialakításának, megtartásának. Ugyanígy más közösségek építésére, így osztályközösségek vagy óvodás csoportok erősítésére, összetartására is alkalmas. Ha a szülő sokáig nem él a gyermeknevelésnek ezzel a természetes eszközével, mai történeteken, példákon keresztül ad ismereteket a gyereknek, akkor persze ott találhatja magát egy 15 éves kamasszal, akivel már alig van bensőséges kapcsolat és aki alig ad az ő szavára, de valószínűbb, hogy egy ilyen helyzet már sokkal több egyéb ok következménye.

 

A sötét oldal

Ma már egyre több szülő látja, hogy rengeteg otromba és buta mese is létezik. Szíve joga mindenkinek eldönteni, hogy miket tart a legjobbnak gyermeke személyiségfejlődéséhez életének abban a szakaszában. Majdnem minden mese tartalmazza a „jó” és a „rossz” megjelenítését. Ha maga a történet érthető számára, akkor a gyerek elég jól azonosul majd a jóval, mivel ő maga eleve jónak született. Nem kell tehát attól félni, hogy beszippantja őt a „sötét oldal”.

Kétféle mese biztosan van, ami ártalmas. Az egyik fajta az, ami érthetetlen a gyereknek, s ezért butának érzi magát miatta. A másik, ami igen ártalmas, az a gonosz személyiséget állítja be mintának, főhősnek és győztesnek, s ez teljesen összezavarhatja a gyerek értékrendjét, mert azzal kellene azonosulnia, ami távol áll a tiszta személyiségtől, a gyermeki tisztaságtól, a jótól.

Minden mesében is lehetnek hangulatváltozások, de az olyan mese, aminek szomorú a vége, az bár lehet tanulságos, de örömet keveset okoz. Az is igaz, hogy az ilyen mese közelebb visz a felnőtt életben is előforduló szomorú realitáshoz, hogy előfordulnak negatív dolgok és azokat is képesnek kell lenni túlélni komolyabb lelki sérülés nélkül.
Ettől még vigyázni kell arra, hogy ne kerüljenek túlsúlyba a bánatos mesék, inkább legyen a mese vidám, mint lehangoló.

A jót és a rosszat sokféle módon magyarázzuk mi, felnőttek, pedig sok jó mese használatával a gyerek önállóan is megtanulja megítélni, hogy mi a jó, és mi a rossz. Minél jobban megtanulja, annál döntésképesebb lesz, és annál kevésbé szorul majd a felnőttek segítségére, amikor serdülő korba lép, és több helyes döntést hoz majd, mint helytelent. Ez jó hír egy olyan szülőnek, aki pontosan tudja, hogy eljön az idő, amikor majd kevésbé kérik ki a véleményét.

 

Mesekonzerv

Sok felnőtt emlékszik olyan filmre, ami csalódás volt számára ahhoz képest, hogy mekkora élmény volt korábban annak a könyvnek az olvasása, amiből később ezt a filmet készítették. A képzeletnek messze kevesebb korlátja van, mint annak a „képtengernek”, amit filmnek nevezünk. Emiatt nem kell leértékelni a filmművészetet, mert annak meg van a maga szerepe, helye és értéke. Azonban ha a filmek túlsúlyba kerülnek a olvasott vagy mesélőtől hallgatott történetekkel szemben, akkor minimálisra szűkíti a képzelet használatát, „gyakorlatoztatását”, ellustítja azt, s így csökkenti magát a képzelőerőt.

Ahogyan a test számára értékesebb a friss étel, mint a fél éves konzerv, úgy az elme számára értékesebb a saját maga által készített „friss” kép, mint a film, amit mások készítettek számára, hogy úgy lássa a történetet!

Ez nem jelenti azt, hogy a mozit el kellene vetnünk, hiszen az, mint családi program egy másik oldalról szintén közösségépítő. Az arányokra azonban érdemes vigyázni – inkább „több friss étel, mint konzerv”.

A számítógépes játékok némelyike hasonlítható egy interaktív meséhez, azonban ne tévesszük össze az ésszerű és arányos számítógép használatot a számítógépes játék-függőséggel.

 

A gyermek univerzuma

A csillagászok közeli és távoli univerzumokat, égi objektumokat és jelenségeket vizsgálnak, a világegyetem működését, eredetét kutatják. Egy anyagi univerzumnak vannak alkotórészei, tulajdonságai, jelenségei. Nem csak anyagi univerzum létezik azonban. Az embernek van saját gondolatvilága. Világos, hogy közösségben élve az egyének gondolatvilága kihat másokéra, de ettől még van sajátjuk. Az is igaz, hogy az egyén sikerének záloga egy egészséges, el nem torzított felnőtt társadalomban optimális esetben azon múlna, hogy mennyire hasznos ő és tevékenysége mások számára. Ettől azonban még mindig azt mondhatjuk, hogy van saját univerzuma, akkor is ha azt valaki jelzővel látja el, s így lelki vagy szellemi univerzumnak nevezi.

Érdekes egy gyermek univerzuma. Ha gyakran korlátozzák döntési lehetőségeiben, akkor kisebb lesz. Ha teret hagynak neki, számít a szava, komolyan veszik, (ami nem azt jelenti, hogy komolykodnak vele,) akkor tágabb marad az univerzuma, ami egy szellemi tér, melyen belül szabadon „mozoghat”, saját jószántából így vagy úgy láthatja a dolgokat. Kijelenthető, hogy a gyermek boldogsága arányos az univerzuma „méretével”, szabadságával, ahol szabadságon egyáltalán nem valami túlzó akár elvtelen szülői engedékenységet értünk, hanem a gyermek „jogát” ahhoz, hogy úgy lásson dolgokat, ahogyan ő látja.

Lesznek, akik azt mondják erre, hogy a gyermek nem rendelkezik számos olyan tapasztalattal, amivel megvédhetné magát bizonyos helyzetekben, tehát nem adható neki olyan tág tér. Aki ettől tart, annak mondjuk csak azt, hogy igen, a szülő felkészítheti a gyereket ilyen helyzetekre anélkül, hogy a gyereknek magának ténylegesen át kellene élnie ezeket. Ezt azonban megteheti úgy, hogy egyrészt a kelleténél nem hangsúlyozza túl a negatív lehetőségeket, másrészt pedig nem agresszívan, nem félelemkeltéssel teszi ezt, s ezáltal az ő információi egyszerűen, érthetően ugyancsak a gyerek univerzumának alkotórészeivé válnak, amit ő maga épít be, nem pedig „beleerőltették”.

A gyermek lelkileg annyira egészséges és felnőttként annyira lesz életképes, amennyire nem lapították össze saját világát, képzeletét, látásmódját, amely pontosan emiatt alkalmas marad arra, hogy ütközés nélkül keresztezze, áthassa mások univerzumát, és így harmonikus kölcsönhatásban legyen azokkal.